Az ArsBoni szervezésében november 9-én, a LegalFest 21-en volt egy Zoomon tartott előadás, amely ITT érhető el. Az átirat itt érhető el. (Fénykép: DALL-E)

Az előadás diája itt érhető el.

Bevezető

Ez az összefoglaló a digitális jognyilatkozatokat vizsgálja. Miben mások ezek a jognyilatkozatok, miért kell ezekről külön beszélnünk? Az összes sajátosság, amivel az elmúlt húsz évben találkoztunk, mind ezekre a jellemzőkre vezethető vissza.

A nyilatkozat digitális formában készült, azaz olyan jelekből áll annak tartalma, amelyek csak meghatározott (diszkrét) értéket vehetnek föl. Világosan elhatároljuk az üzenetet a környezetétől: az üzenetnek van egy szöveg szintjén egyértelműnek tekintett tartalma, ami lebontható akár egyesekre és nullákra, és ha ezt a tartalmat megismételjük, az üzenetet teljes egészében és maradéktalanul újraalkottuk, és ezzel szinte számtalan tökéletes másolatot hozhatunk létre a nyilatkozatról.

Ezzel szemben egy analóg módon rögzített jognyilatkozatnál hagyományosan jobban meg szoktuk különböztetni az eredetit a másolatoktól. Az üzenet szövegét le tudjuk másolni, de az üzenetet nem választjuk el olyan élesen az adathordozótól, így pedig nehéz tökéletes másolatot készíteni. A teljességhez hozzátartozik, hogy analóg adathordozón is tárolhatunk teljes mértékben digitális nyilatkozatokat, gondoljunk csak a vonalkódokra, és az elektronikus bizonyítékok körében is rengeteg plusz információt össze lehetne gyűjteni az üzeneten kívül a folyamatról – ez a különbségtétel inkább hagyományokon alapszik, mintsem tartalmi eltérésekből.

A szerzői jogban mindez mégis jelentős átalakulást okozott pusztán az, hogy az üzenetek tartalma az eredetivel megegyező élvezeti minőségben, de jóval olcsóbban, nyom és veszteség nélkül többszörözhető. Ennek azonban polgári jogi vagy eljárásjogi hatása is volt, hiszen a példányszámra vonatkozó alaki előírások értelmüket vesztették.

A digitális nyilatkozat esetén nem kívánatos következmény az is, hogy a nyilatkozatot magát elég egyszerűen lehet módosítani , úgy, hogy a változás nem észlelhető könnyen. Magából a nyilatkozat adathordozójából nem derül ki a változás. Az ilyen változások keresésénél mindig valamilyen körülményre, nyilatkozattétel körülményével kapcsolatos jelenségre kell odafigyelni. Ezért a digitalitásból következik az is, hogy megerősödik az igény a nyilatkozatok változatlanságának ellenőrzésére.

További ilyen következmény, hogy egy hagyományos, papír alapú okirattal szemben a digitális nyilatkozatokat közvetetten lehet értelmezni. Tehát nem az emberi érzékszervekkel, ahol az adott nyelvet beszélő, olvasni tudó ember közvetlenül megismeri a nyilatkozat tartalmát. A digitális nyilatkozat esetén az olvashatóság megőrzése is komplex feladat, éppen ezért, hosszú távon nem csak arról szól, hogy a papírt hogyan tudjuk saválló dobozban, egy kis, nem penészedő óvóhelyben megőrizni. Fel kell készülni a hosszú távú megőrzésre, úgy hogy a nyilatkozat végig olvasható maradjon. Ugyanígy a már említett ellenőrzési igényt is hosszú távon is speciális módon lehet csak biztosítani. Az mindig az adott technikai eszköztől függ, hogy a digitális nyilatkozat változatlanságának ellenőrzéséhez mire lesz szükség.

Az utolsó tényező a globális használat. A nemzetállamok korában a jogszabályi feltételek országra szabottak. Mégis azok a kockázatok, amelyek a digitális jognyilatkozatokkal összefüggésben fölmerülnek, a hamisítás, a változtatás, letagadás, ezek lényegében mégis egységesek minden országban, csak jogrendszertől függően kicsit másként jelennek meg. A digitális nyilatkozatok működési-informatikai környezete globalizált, ám a kapcsolódó jogi megítélésük nagyon is nemzeti. Hosszú távon azt várhatnánk, hogy a globális használat előbb-utóbb a nemzeti megoldások egységesedését váltja ki.

Mint látni fogjuk, – éppen ezért lesz az összehasonlító rész – , alig vannak olyan területek, ahol ez az egységesítés ne ütközne olyan óriási problémákba, amelyek évszázadok óta meghatározzák az összehasonlító joggal foglalkozók mindennapjait.

Történeti rész

A jogi történeti részt kezdjük néhány paradoxonnal.

Egyszer azt szerették volna minél hamarabb elérni, hogy egy ígéretesnek tűnő technikát elfogadjanak, és a jog egyszerűen ne akadályozza a használatot. Elvi éllel mondják ki, hogy a digitális nyilatkozatok érnek annyit, mint a régifajták. Ezzel ellentétes igény az, ami egy-egy konkrét jogügyletről, üzletről szólt. Itt nem elég az elvi használat, a konkrét ügyben szeretnének minél nagyobb biztonságot elérni, az igény ezért az, hogy a konkrét technikai körülményre, esetre is adjon útmutatást a jogszabály.

A történetünk elején a szabályozás mindössze arra kívánt szorítkozni, hogy általános elvi jelleggel kimondja, ezt a digitális módszert az országok fogadják el. A szabályozás tipikus szintje a nemzetközi szabályozás volt.

Most, az idő előrehaladtával azt látjuk, hogy egyre részletesebbek a szabályok, azonban már nem a nemzetközi szintű megoldásokkal kísérleteznek, hanem az egyes tagállamokban próbálják kigyomlálni azokat az adminisztratív akadályokat, amelyek az ügyletek megvalósításának tranzakciós költségét indokolatlanul növelik.

Egy másik paradoxon az, hogy a jogbiztonság miatt mindenki azt szeretné, hogy ne kelljen ezeket a szabályokat gyakran változtatni , mellette azonban a technikai környezet egyelőre még gyors tempóban változik. Tehát az emberek egyértelmű szabályozást igényelnek, például egy konkrét technikát, de a konkrét technikák még gyakran változnak.

Az 1924. évi belga tengeri fuvarlevél egyezmény az írásbeliséget nem definiálta, az írásbeliség kapcsán általánosságban utalt egy elvárt rögzítettségre. Mintegy negyven év alatt, az 1978-as tengeri fuvarlevél szabályozásánál már azt láthatjuk, hogy egy hosszú felsorolás mondja ki, hogy maga az aláírás, lehet akár kézzel írott aláírás, lehet másolat, bélyegző, száraz bélyegző vagy bármilyen mechanikai vagy elektronikai mód, ha ez a kibocsátás helyének a jogával ez összeegyeztethető. 1978-ban a világ fejlettebb vidékén éppen megjelentek az első személyi számítógépek, de a szabályok változtatásának igénye már ekkor is, nemzetközi szinten is egyértelmű volt.

Mi okozta ezt a nagy változást az 1930-as évek szemléletéhez képest?

Ez nem volt más, mint a digitális tárolás társadalmi használatának elterjedése. Átalakult a társadalmunk információtárolási módja. Egyre több gazdasági eseményt számítógépen könyveltek , ez már az ötvenes években is elterjedt a számítógépek legelső kereskedelmi használatánál. Egyre több minden csak elektronikusan állt rendelkezésre, azaz a számviteli bizonylatok világában történő átalakulás is megerősítette az elismerés követelményét.

Tekintsük át a főbb történeti szabályozási irányokat.

Az első szakasz tehát az volt, amikor a szabályozás fókuszában az állt, hogy az elektronikus adatok bizonyító ereje érje el a feltétlenül szükséges mértéket. Ezzel összefüggésben arra gondoltak, hogy írásbelinek tekinthessék az elektronikus adatokat is. Példaként nézzünk az 1980. évi európa tanácsi ajánlásra: mit tűzött ki célul, mit próbált meg megoldani az elektronikus adatok hitelességével kapcsolatosan a jognyilatkozatok terén? Egyrészről a tárolásnál próbálta rögzíteni, hogy az eredetit, amiről átalakítással készítenek elektronikus adatot, azt meg lehet semmisíteni szinte rögtön. Aztán egy vélelmet mond ki az ajánlás az eredetivel való egyezőségre és az elektronikus adatok bírósági felhasználására. A vélelemhez előírtak néhány feltételt, hogy milyen információt kell biztosítani arról a rendszerről, ahol készültek ezek az elektronikus adatok. Ha megnézzük a részleteket, láthatjuk, hogy ma nem tudnánk ilyen részletes dokumentációs feltételekkel működni, hiszen mi sem ismerünk ilyen részleteket azokról az informatikai rendszerekről, amelyeket ma használunk, és nem is kapnánk meg ilyen dokumentációkat.

A második szabályozási szakasz úgy 1996-ig tartott, ez már az írásbeliség, aláírás, eredetiség és a szerződés létrejöttével kapcsolatos kérdésekkel is foglalkozott. Ezt egy ideig az EDI, Electronic Data Interchange néven illették a jogi szabályozásban is. Maga az EDI mint szabványcsalád jóval korábban megjelent, hiszen a hatvanas évektől próbálták használni a már számítógépeket használó vállalatok közötti adatkapcsolat szabványosítására, akadálymentesítésére: ellátási láncok és logisztikai-számlázási feladatok adatcseréjére. A kilencvenes évek elején úgy ítélték meg, hogy a kereskedelem problémáját úgy tudják a leghatékonyabban megoldani, ha az EDI szabványcsoport szerinti üzenetváltások írásbeliségét rögzítik. Az EDI joghatásait kell szabályozni, a jövő az EDI-é. Aztán 1996-ra rájöttek, hogy a jövőt aktuálisan jobb az elektronikus kereskedelem kifejezéssel megragadni. Ennek a végeredménye az UNCITRAL 1996-os elektronikus kereskedelmi modelltörvénye, amely az adatüzenetekkel kapcsolatos jogi követelmények részeként a már említett tárgykörök mindegyikét említés szintjén szabályozta.

A következő, 1996-2009 szakaszban már ezek a deklarációk éltek tovább az uniós és a tagállami szabályozásokban is, és mondhatni egészen 2009-ig ezek a szemléletek domináltak. Uniós szinten is ez lett a '99-es irányelv, illetve a 2000/31-es elektronikus kereskedelmi irányelvek alapja.

Úgy hozzávetőleg a 2009-es évek óta a szabályozás már nem az aláírás plusz néhány polgári jogi konstrukció problémájára fókuszál. Az eddigi problémakört egy még szélesebb kontextusba próbáltak helyezni: miként lehet a digitális működési környezetben a felmerülő bizalmi, megbízhatósági igényeket teljesíteni? Ennek csak az egyik vetülete hogy az elektronikus aláírást miként lehet hitelesnek tekinteni.

Változások a magyar magánjogban

Nézzük egy kicsit közelebbről, hogy mindez a változás a magyar magánjogban miként jelent meg. Tanulságos, hogy már 1902-ben is hasonló viták folytak arról hogy egy táviratot el lehet-e fogadni írásbelinek. Ez a vita 1928-ban lezárult azzal, hogy igen, a táviratot is írásbelinek kell tekinteni. Ahogy változtak a távközlési technikák, mindig előjöttek újabb és újabb metódusok, amelyek a Ptk.-ban is tükröződtek, 1967, 1973 és 1980-ban is voltak jelentős változások, aztán legközelebb 2001-ben.

A perrendtartás korabeli módosításai nem az írásbeliséget módosították, hanem az okiratiságot. E körben nem az üzenetváltás technikája volt a kérdés, inkább a bizonyítéki jelleg. Ekkor merült fel egyrészről a mikrofilm (mint analóg másolatkészítési megoldás), illetve a fénymásolat, a xeroxmásolat joghatása, hogy az mennyiben őrzi meg az eredeti iratnak a bizonyító erejét. Ez nem csak Magyarországon volt probléma, ugyanebben az időben ugyanezen kérdéseket más országokban is feltették. A perrendtartás 1980-tól kiegészült azzal is, hogy az adathordozó útján készült okiratot (mint digitális okiratot) isa mikrofilmhez és a fénymásolathoz hasonló technikával tették a jogrend részévé: kimondták, hogy a műszaki úton készült kiadványnak ugyanazt a bizonyítóerőt kellett biztosítani mint az eredetinek.

Ez csak úgy működött, hogy egy bizalmi szereplő volt az, aki a másolatot készítette. Itt például a szocialista szervezet volt ez a megbízható szervezet. Ezt a fajta egyszerű megoldást a ma hatályos szabályozás nem követi a többoldalú jognyilatkozatokról készített másolatoknál, azaz belekerült az a specifikus feltétel, hogy ez a „megőrzés" csak a saját maga által kiállított nyilatkozatokra igaz, kétoldalúakra nem.

Következő módosítás, ami a magyar jogrendben megjelent, az elektronikus aláírásról szóló irányelv miatti módosítás volt a Ptké.-ben. Ez a fokozott biztonságú aláírásnak az írásbelivé minősítésével járt, illetve a perrendtartásban a teljes bizonyítóerejű magánokirat és a közokirat definíciójának az ismert bővítését eredményezte. A perrendtartást ezen kívül olyan vélelmekkel is bővítették, amelyeket az aláírási irányelv kívánt meg vagy abból következett.

A Pp. 197. § (2) bekezdésének, a meg nem hamisítottságnak a vélelme, fokozott biztonságú aláírásokra vonatkozik, és ez bővült ki a „tanúsított zárt rendszereknél" irányadó meg nem hamisítottsági vélelmével. Ezzel egy jóval tágabb kört vontak be a nemzeti okirati szabályozás körébe úgy, hogy bárki tudhatná pontosan, hogy ezekkel szemben mi is a valódi követelmény. A tanúsító szerveknél kialakult egy informatikai zártsági követelménye, de ez inkább egy biztonsági minimum szintet jelent, ekként a zárt rendszer fogalmát kénytelenek voltak átértelmezni.

A magyar szabályozás elemei összehasonlító jogi szempontból

A magyar szabályozás bemutatása során ketté kell választanunk az írásbeliség mint anyagi jogi kérdésnek a kérdését és az okiratokkal kapcsolatos kérdéseket (mi az, ami okiratnak, illetve mi az, ami magánokiratnak, mi az, ami teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül). Az írásbeliséget anyagi jogilag egy érvényességi kérdésnek tekintjük. Az alaki követelményeknek való meg nem felelés érvénytelenségi jogkövetkezményt helyez kilátásba. Az érvénytelenség jogkövetkezménye nem triviális kérdés, hiszen az alakisági követelmények megsértése esetén nem elegendő az általános érvénytelenségi jogkövetkezményeket alkalmazni.

Ezért az alakisági követelmény nem teljesítése esetén számos egyedi jogkövetkezményt találhatunk:

a) mi történik abban az esetben, hogyha már annak ellenére, hogy megsértették az alaki előírást, mégis teljesítették annak megfelelően szerződés?

b) mi történik, ha a megszüntetés nem az alaki előírások szerint történt, de ténylegesen úgy cselekedtek a felek?

Itt érdemes utalni a hitelintézeti törvény előírására is, miszerint ha meg is sértik az alakisági előírást egy pénzügyi szolgáltatási szerződés esetén, akkor nem a Ptk. szerinti érvénytelenséget kell alkalmazni, hanem alapvetően a felügyelet, a Magyar Nemzeti Bank intézkedést alkalmazhat és bírságot szabhat ki a pénzügyi intézményre.

Az írásbeliség meghatározása korábban, a Ptké.-ben még úgy történt, hogy tételesen fölsoroltak néhány esetet, hogy írásbelinek kell tekinteni ezeket is. De semmi nem határozta meg, hogy mitől lesz valami írásbeli, mit jelent például a papír alapú írásbeliség. Az új Ptk. azonban már meghatározza ezt az alap írásbeliséget, kimondja, hogy attól lesz írásbeli, a jognyilatkozatot, hogy a nyilatkozó fél aláírta, és ezen kívül meghatároz még egy általánosabb írásbeliségi definíciót is a 6:7. § (3) bekezdésében. Ez egy hármas követelményt fogalmaz meg: azonosított legyen a nyilatkozattevő fél, a nyilatkozattétel időpontja, és meg nem változtatható módon tegyék a nyilatkozatot. A Ptk. egyfajta általános definíciót próbált meghatározni a nem papír alapú írásbeliségre, ami nem egyenértékű a papír alapúval. Hiszen magára a papír alapú írásbeliségre mindez nem feltétel: ha egy nyilatkozattétel időpontját nem azonosítjuk, az attól még írásbeli marad, nem a keltezéstől lesz a nyilatkozatom írásbeli.

Láthatjuk a Ptk.-ban, hogy melyek azok az esetek, ahol kötelező az írásbeliség. A régi Ptk.-hoz képest ugyan csökkent az írásbeliséget igénylő követelmények száma, de így is rengeteg maradt. A megmaradt tételek is eltérő indokokból fogalmazzák meg az írásbeliség követelményét, továbra is indokolt lenne, ezeket az írásbeliségi eseteket felülvizsgálni, szűkíteni azoknak a körét, ahol az írásbeliséget megkövetelik. Ide tartoznak az ingatlan-adásvételi szerződések, üzletrész-átruházások, tagsági, egyesületi tagsági nyilatkozatok írásbelisége, a zálogszerződési vagy kezességi írásbeliségre, a kötbér írásbeliségi kikötése. Írásbeliséget igényl a haszonbérlet, lakásbérlet, az öröklési szerződés, tervezési szerződés, építészeti műszaki tevékenységekre stb.A kötbér jó példa arra, hogy a Ptk. írásbeliséget vár el, de igen gyakran találhatunk olyan szerződéseket, ahol nem tartják be ezt az írásbeliségi követelményt.

Az írásbeliségtől független kérdés az okiratiság kérdése. Magyarországon ezt eljárásjogi kérdésnek szoktuk tekinteni, hiszen az okirat is egy bizonyítási eszköz. Mégis gyakori az átfedés amiatt, mert sok jogszabály alaki előírásként írja elő az okiratiságot.Mondjuk egy gépjármű-adásvételi szerződésnél az elvárás az, hogy teljes bizonyítóerejű magánokiratba foglalják azt, mert csak így lehet nyilvántartásba venni. Ez is alaki követelményként fog érvényesülni, noha itt nem a Ptk. szerinti írásbeliségről van szó. Ugyanúgy ha a CSOK igénylésénél a bankoknak előírják, hogy a kérelmet csak teljes bizonyítóerejű magánokiratban fogadhatják be, akkor az is egy, fokozott alaki követelmény.

Míg az okirat fogalma perjogi fogalom, az aláírás fogalma az írábeliség részeként jelenik meg a Ptk.-ban a nem digitális aláírás fogalma kapcsán. A hazai jog azonban csak utal az aláírásra, de nem határozza meg, hogy mitől aláírt egy okirat.

A francia e-aláírási szabályozás elemeiről

Térjünk át a francia szabályozás rövid ismertetésére, ennek megértésével könnyebb a magyar szabályozás sajátosságait is értékelnünk. A francia Code civil maga tartalmazza a bizonyítási eszközhöz hasonló szabályokat is: a kötelmeket hogyan kell bizonyítani. Tehát ebben határozzák meg azt is, hogy mi az az okiratiság, és azt is, hogy mi az írásbeliség.

Az írásbeliséget csak 2000 óta definiálja a francia polgári törvénykönyv, és ott is az 1999/93/EK irányelvnek az átültetése miatt kellett ezt a kérdést rendezni. Az írásbeliséget írásjegyek folyamaként határozzák meg (Az “írás” az adathordozótól függetlenül értelmezhető betűk, karakterek, számok vagy más, érthető jelentéssel bíró jelek vagy szimbólumok sorozatából áll, 1365. cikk.). Az írásbeliség meghatározásán túl a másik lényeges változást is szintén 2000-ben vezették be: rögzítették, az elektronikus iratnak is ugyanaz a bizonyítóereje, mint a papírnak. Ez Franciaországban fontosabb szereppel bírt, mint a magyar jogban, mert a bírói gyakorlat kifejezetten rugalmatlan volt addig a nem papír alapú bizonyíték a megítélésében.

Az eredetileg igen rövid írásbeliségi szabályt '16-ban pótolták ki azzal, ami lényegében megfeleltethető az új Ptk. 6:7. § (3) bekezdésének. Az elvárás itt is az, hogy az elektronikus iratnak is azonosítania kell a nyilatkozattevőt, és olyan módon kell az iratot létrehozni és megőrizni, hogy az a változtathatatlanságát garantálja. Tehát ez a magyar hármas követelményhez képest kettőt tartalmaz, és ez sem tartalmazza elvárásként az időbeliséget.

Érdekes, hogy az aláírót és az aláírás kapcsolatát hogyan határozzák meg. A törvényben az írásbeli formák között különbséget tesznek attól függően, hogy mi az, amit aláírnak , és mi az, amelyeket nem írnak alá , például, a kereskedők kereskedelmi könyve (ez a magyar kereskedelemről szóló törvényben is külön megjelent már a 19. században). Ez utóbbi írásbeliségnél nem feltétele a bizonyítóerőnek az, hogy alá is legyen írva.

A francia törvénykönyv az aláírás fogalmát is meghatározza (ellentétben a magyarral): az aláírástól elvárja, hogy az azonosítsa a nyilatkozattevőt , ezen túlmenően az elektronikus aláírás esetén többletkövetelményt rögzítenek, mert a megbízható azonosítást várják el, és azt is, hogy az aláírás garantálja a nyilatkozattal való kapcsolatot.

Ennek következtében az írásbeliség tágabb értelmű, hiszen lefedi mind a magyar okiratiság, mind az írásbeliség kérdését is.

Hozzá kell tenni, hogy az a fajta francia szabályozás, ami az alaki követelmények nem teljesítésével függ össze, az nem hasonlít a magyar érvénytelenségi jogkövetkezményekhez. Sőt, maga az érvénytelenség fogalma is egy tipikusan olyan fogalom, ami minden országban annyira mást jelent, hogy több száz oldalt lehet erről írni, amit barbár módon hadd foglaljak tömören úgy össze, hogy több lesz köztük a különbség, mint ami közös.

Tekintsük át röviden a francia elektronikus szerződéskötési szabályokat is, hogy azok miben térnek el a magyartól.

Ugyanaz az uniós alapja (2000/31/EK irányelv), mégis más a működése. A magyar szabályozásnál, ha valaki a hibák javítását nem biztosítja egy elektronikus szerződéskötés során, akkor annak a jogkövetkezménye megtámadhatóság lesz, ami egy még rövid határidőn belül érvényesíthető következmény. Franciaországban a javítási lehetőség nélkül érvénytelen a megtett nyilatkozat. A másik különbség az, hogy a visszaigazolás hiányában mi történik. A hazai szabályok szerint ha az a fél, akinek a visszaigazolást kellett volna fogadnia, nem kapott visszaigazolást, ő mentesülhet jogkövetkezmények alól. Azaz mondhatja azt, hogy nem jött létre a szerződés vagy ha az ajánlat elfogadásával kapcsolatosan még nem igazolták vissza neki az elfogadó nyilatkozatát, akkor utána nem köteles teljesíteni a szerződést.

Franciaországban nincs meg ez az egyoldalúság, minden esetben hatálytalan, ha nem küldenek visszaigazolást. Valószínűsíthető, hogy sok visszaigazolás a gyakorlatban ennek ellenére elmarad. Fontos az a különbség is, hogy az uniós irányelv szerint a visszaigazolási kötelezettség csak arra vonatkozik, amikor a szolgáltató kap egy ajánlatot az igénybevevőtől, ekkor az ajánlatot kell a szolgáltatónak visszaigazolnia, és abban, az átvételt elismernie. Ehhez képest a magyar szabályozás a Ptk.-ban arról szól, hogy az elektronikus utat biztosító fél köteles a másik félnek bármifajta jognyilatkozatának megérkezését visszaigazolni késedelem nélkül, a francia pedig, általánosságban ezt a visszaigazolási követelményt minden, elektronikus úton kötött írásbeli nyilatkozatra megfogalmazza.

Franciaországban a papír alapú iratoknál a megfelelő példányszámban való kiállítás is fontos, hiszen érvényességi feltétel az, hogy annyi példányban készüljön el az irat, ahány nyilatkozattevő fél van, így fog csak a magánokirat bizonyítóerővel bírni a francia törvény alapján. Ez kiegészül azzal, hogy magában az eredeti okiratban nevesíteni is kell , hogy hány példányban készült. Gyakran, magyar szerződéseknél szoktam ezen gondolkozni, hogy vajon mi értelme lehet annak, hogy beleírjuk a szerződésbe, hogy hány példány készült, Franciaországban azonban ez nem kérdés a papír alapú iratoknál. Ez a fajta teher az elektronikus iratoknál a Code civil kifejezett rendelkezése miatt nem él.

A magyar törvényhez képest további eltérés, hogy a fokozott biztonságú elektronikus aláírásnak nem biztosít egyedi joghatást a Code civil, ellentétben a magyar törvénnyel. Bármifajta vélelmet csakis a minősített aláírás kap.

Az angol jog írásbeliségi szabályairól

Nézzük az angol jog előírásait. Itt teljesen más magának a szerződésnek az értelmezése is, más a szóhasználat, még annyi kapcsolatunk sincsen az itteni jogi fogalmakkal, mint a francia jogban. Találhatunk persze hasonló alaki követelményeket egyes iratfajták esetén, amely alaki követelmények írásbeliségnek lennének megfeleltethetők. Ezek kicsit eltérő megnevezéseket használnak, mind egy kicsit eltérő tartalommal: under hand, in writing, signature, by deed, guarantee.

Az írásbeliségre itt is találhatunk egy egyértelmű meghatározást, amit legalább 1889 óta ténylegesen használnak is. Lényege az írásbeliségi fogalmuknak, hogy az „látható formában" jelentsen szavakat („other modes of representing or reproducing words in a visible from."). Az ottani jogértelmezést végző bizottságnak (Law Commission) a 2001-es elemzése volt az, ami kifejezetten ezzel a témával foglalkozott, és részletes, követhető, logikus magyarázatát adta annak, hogy az elektronikus jognyilatkozatok mitől minősülnek írásbelinek.

A döntés alapja az, hogy mikor látható maga a nyilatkozat. Az előbb emlegetett EDI elektronikus adatcsere, nem írásbeli, mert úgy értékelték, hogy tisztán gépi feldolgozási célt szolgál. Ezzel ellentétben egy email írásbelinek minősülhet, hiszen arra szánják, hogy képernyőn jelenjen meg.

Maga az aláírás fogalma is az angol jogban erre a megközelítésre épít: van egyrészről egy bináris megjelenése a digitális információnak, és van egy vizuális megjelenése. Csak az utóbbi aláírás tekinthető írásbelinek, az viszont bármifajta megkötés nélkül. Az aláírás fogalmát úgy határozták meg, hogy az aláíró fejezze ki a szándékát, hogy ő hitelesíteni szeretne egy dokumentumot. Nem elvárása az aláírásnak, hogy ugyanaz a személy végezze el az aláírás fizikai műveletét, mint aki szeretné, hogy a személyéhez kapcsolódjon az aláírt irat.

Továbbá bármifajta beszkennelt aláírás is megfelel az aláírás követelményének. Akár egy weboldalgombra kattintás, akár az e-mail végére kerülő automatikus névaláírás is aláírásnak minősül. De önmagában maga a puszta e-mail-cím nem aláírás: tehát az, hogy én küldök egy e-mailt, de abban nem írom le a végére a nevemet, ez nem jelenti az aláírás követelményének a teljesülését akkor sem, ha a nevem azonos az e-mailcímmel. Érdekes, hogy az angol jog komolyan veszi a különbségtételt aközött, hogy megbízható-e az aláírás és aközött, hogy maga az aláírás jogilag aláírásnak tekintendő-e. Nem mosódik össze a kettő, míg a francia és (a jelenlegi értelmezések szerint) magyar jogban is ez összefügg.

Tehát az aláírás lényege, hogy egy jel jelenjen meg abban az értelemben, hogy azt a „nyilatkozatot" az illető hitelesítette. Az előbb leírt nagyon tág aláírás-fogalomhoz képest persze bizonyos körökben szigorúbb feltételeket alkalmaznak. A széles körben elvárt „ by deed" esetén a nagyon rugalmas aláíráshoz képest jóval részletesebb technikai feltételeket találunk, és ezeket a követelményeket is még szigorúbban értelmezi a földhivatal, az ingatlan-nyilvántartás.

„By deed" esetén az is elvárás, hogy amikor az illető aláír egy dokumentumot, akkor legyen ott a helyszínen az aláíráskor egy tanú minden esetben. Elvárás, hogy az aláírás egy kötődési szándékot is kifejezzen (Angliában ezt értik by deed esetén a delivery alatt – ne a hétköznapi értelmére gondoljunk).

Ha a földhivatali követelményeket nézzük (a gyakorlati útmutatójukat), akkor elvárják azt is, hogy tintával írjon alá a fél, és elvárják azt is, hogy az aláírás a kijelölt helyre kerüljön, nem bárhova a dokumentumra, és például az aláírás-bélyegző használatát is kizárják. Megjegyezzük, jogszabály szintjén sem Magyarországon, sem Franciaországban nem feltétel az, hogy az aláírást olyan módon tegyék meg, hogy az ne legyen törölhető. Nem elvárás, hogy tintával írja. Más kérdés, hogy mit mond az, akinek be kellene fogadnia az így aláírt iratot vagy, hogy okos dolog-e arról, hogy ilyen módon írjunk alá.

Az összehasonlító elemzést zárjuk le azzal a példával, hogy az angoloknál miként néz ki, egy ingatlan-adásvételi szerződés aláírása. Ott kezdjük a vizsgálatot, hogy a felek megállapodtak, hogy ez a szöveg megfelelő. Ezt követően a földhivatali eljárásnál eljáró ügyvéd vagy ingatlanközvetítő elkészíti a végleges szöveget (execution copy), szétküldi a szerződő feleknek pl. Word fájlban. A szerződő felek kinyomtatják ennek a legutolsó, aláírási oldalát, majd azt tanúk mellett aláírják, és ezt az egyetlen kinyomtatott oldalt beszkennelik és visszaküldik az eljáró ügyvédnek. A teljes Word-fájllal együtt küldik vissza, tehát már nem csak az aláíró oldalt, hanem a teljes dokumentumot. Utolsó mozzanatként ezeket küldi be az ügyvéd a földhivatalnak, és ez alapján jegyzik be az átruházást.

Az alaki követelmények itt is erősek, hiszen a földhivatal egyértelműen azt mondta, hogy COVID ide, COVID oda, tanúzni csak akkor lehet, ha egymást legalább látja a tanú és az aláíró fél. Lehet, hogy ablakon keresztül fognak tanúzni és két méterről integetnek, de a tanúnak személyesen jelen kell lenniük, a videós tanúzás nem fogadható el. Természetesen itt is vannak alternatív, valódi elektronikus megoldások: az egyik, hogy maga a földhivatal biztosít egy aláíró platformot, ahol a felek és a tanúik is aláírhatják a nyilatkozatot. A másik pedig az unióból is ismerős minősített bizalmi szolgáltató használata. Ez utóbbinak a technikai feltételeit még nem közölte a földhivatal, ami azt jelenti, hogy senki nem tudja még használni.

Ezt a fajta könnyített módot nyilván az ottani bankok is igyekeznek biztonságosabbá tenni: mindenfajta igazolásokat próbálnak bekérni arról, hogy valóban megtörtént az aláírás, a nyilatkozattétel.

Az eIDAS helye az írásbeliség szabályozásában

Röviden térjünk ki arra, hogy az eIDAS hogy viszonyul ezekhez a bemutatott nemzeti keretekhez. Az eIDAS általános célja a belső piaci tranzakciók iránti bizalomnak a megteremtése, részletesebben pedig egy bizalmi szolgáltatások uniós kereteinek a megteremtése. Nem célja az eIDAS-nak az írásbeliséggel kapcsolatos vagy más alaki követelményeknek a meghatározása, harmonizálása. Mint láthattuk, ez nemzeti hatáskör, és igen érzékeny, alapvető eltérések vannak ebben, tehát semmi jó nem sülne ki abból, ha ezeket megpróbálná egy uniós jogi aktus átírni.

Amit ezzel kapcsolatosan szabályoz az eIDAS, az annyi, hogy egy joghatást előír a minősített aláírásnak, miszerint az a saját kezű aláírással azonos joghatású. Azt, hogy mit jelent, hogy kézzel aláírtnak kell tekinteni, azt az átültetés során a tagállamoknak kell meghatározniuk.

Nem az írásbeliségre vonatkozik tehát az eIDAS szabálya, de hatással van az írásbeliség és az aláírás értelmezésére, mégpedig az aláírás fogalmán keresztül. Az elektronikus aláírás uniós meghatározása az e-aláírási irányelv fogalmai között részben hasonlít ahhoz, amit az angolok korábban is meghatároztak az aláírás kapcsán (a jóváhagyási szándék azonos, csak éppen a vizualitás elvárása nem jelenik meg), és ez visszahatott a 2000. évi francia szabályozásra is. Az aláírás fogalma az uniós szabályozásban egy hitelesítési funkciót jelölt ki: az aláírás lényege, hogy valamilyen adathoz (a nyilatkozat elektronikus tartalmához) egy konkrét jóváhagyást rendelnek (olyan elektronikus adat, amelyet más elektronikus adatokhoz csatolnak, illetve logikailag hozzárendelnek, és amelyet az aláíró aláírásra használ ). Ez az egyszerű elektronikus aláírás fogalma. Bár ennek csak az a joghatása, hogy nem tagadható meg kizárólag azért, mert csak elektronikus formában létezik, láthattuk, hogy ez bizonyos országok bírói gyakorlatát így is alkalmas volt a megfelelő irányba befolyásolni.

Az írásbeliség követelményeinek indokairól

Foglaljuk össze, hogy alaki követelmények közül melyiknek mi az indoka. Van, amikor az írásbeliség az érvényesség feltétele. Mint említettem, az hogy az érvényesség mit jelent, tagállamonként változó jelentésű. Van, ahol az alakisági feltétel csak a bizonyító erő szempontjából bír jelentőséggel. Ez a különbségtétel nem csak a magyar jogban van így, hanem pl. a francia jogban is. Ugyanúgy nemzetközi az alakiság harmadik forrása is, amikor a nyilvánosság miatt fontos a rögzítettség, például az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés miatt: ahol ez egy közhitelesnek tekinthető nyilvántartás alapjául szolgál.

Az írásbeliséghez hasonló alakiságnak lehetnek olyan másodlagos indokai is, mint hogy ezzel tudják lelassítani a nyilatkozattevő feleket , vagy megfontolásra késztetni őket. És az írásbeliségnek vannak egyedi, tagállamonként eltérő okai is. Magyarországon például a sajtó-helyreigazítás vagy a képmás-hangfelvétellel kapcsolatos pereknél a megfontoltság nem csak arról van szó, hogy a nyilatkozattevőt védi, hanem sok esetben a hatóságot is védi a kezelhetetlen tartalmú vagy mennyiségű, elbírálandó igényektől.

Van, amikor csak az egyik félnek a védelmét szolgálja az írásbeliség (pl. munkajogban vagy ha a bank saját maga azért várja el az ügyfeleitől, mert így tudják a rendszerszinten jelentkező kockázatokat hatékonyabban csökkenteni).

Emeljük ki, hogy a Ptk. írásbeliségi követelményeinek a funkciója teljesen más, mint az eIDAS szerinti, a fokozott biztonságú aláírás feltételeit meghatározó rendelkezéseknek. Ez utóbbi csak egy minimumkövetelményi szintet próbált rögzíteni. Mégis, valószínűleg több, mint véletlen az átfedés a két fogalom követelményei között, ezt mutatja az ábra is. Mindegyikben van egy rögzítettségi maradandóságot megfogalmazó követelmény, mind a kettőben van egy azonosítottság is, csak a Ptk.-ban ez a szövegezés maga nem határoz meg egy minőségi követelményt, egy minimum sztenderdet, míg a fokozott biztonságú aláírás az eIDAS-ban kifejezetten ilyet is előír (nagy megbízhatósággal kizárólag saját maga használhat, kizárólag az aláíróhoz köthető). Láthatjuk, hogy az eIDAS fokozott biztonságú aláírásánál sem szerepel követelményként a nyilatkozattétel időpontjának az azonosítottsága.

Érdekes párhuzam, hogy a magyar szabályozásban a technikai változásokat a Pp. teljes bizonyító erejű okiratisági fogalmának gyakori módosításával próbálják megoldani, addig ezt az eIDAS szintjén a meglévő uniós keretek között, a szabványok megfelelő bővítésével is meg tudják oldani. A jövőre nézve is érdemesebb lenne a magyar szabályozónak egyre inkább az uniós keretek között próbálnia tartania a megoldásokat, vagy legalább megpróbálni annak a keretei közé besorolnia azokat a hungarikum megoldásokat, mint az AVDH.

A fentiek alapján talán jobban megérthetjük a kialakult eltérő kúriai gyakorlatot, ami a szó szerint azonos munkajogi és polgárjogi írásbeliségi fogalmat egészen eltérően értelmezi.

Míg a munkajogban még az e-mailt vagy SMS-t is elfogadják írásbeliségként, addig a sajtó-helyreigazításban, ahol a Ptk. szerinti definíciót használták, ott egyértelműen nem fogadta el ezt a Kúria.

A lényeg az, hogy logikusan hiába várjuk azt, hogy azonos fogalom mögött azonos minőségi, műszaki sztenderd legyen, ez a gyakorlatban mégsem lehet mindig így. Hiszen más az adott kontextusban az írásbeliségnek a követelménye, a jelentése. Más az igény, ami miatt az írásbeliséget meghatározzák, ezért még a Kúria sem érzi azt problémának, hogy eltérően fogja ugyanazt a sztenderdet értelmezni az egyik szituációban, mint a másikban.

Gyakorlati kérdések: az e-mail és a meghatalmazáson alapuló elektronikus jognyilatkozat

Térjünk át a gyakorlati részre. Vegyük először az e-mailt. Láthattuk, hogy az e-mail az angol gyakorlatban minden további nélkül írásbelinek tud minősülni, azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy azért, mert az angoloknál ezt így értelmezik, ezt a magyaroknál is feltétlenül így fogják értelmezni. Ezt az említett kúriai gyakorlat eltérése is mutatja. Franciaországban ezt úgy fejezték ki, hogy attól, mert az e-mail bizonyítéki célnak megfelel, nem következik, hogy az írásbeli jogügyletnek is megfelel. (Hozzáteszem, hogy a magyar jogi alaptan során tanultakhoz képest igen eltérően értelmezik Franciaországban a jogügylet és a jogi tény megkülönböztetését.) Ezt csak azért fontos látni, hogy itt nem magyar egyedi devianciáról van szó, amikor jogterülettől függően eltérően értékelik az e-mail joghatásait.

Az e-mail bizonyítékkénti értékelésére érdemes önállóan is kitérni. Minden elektronikus bizonyítéknál igaz, hogy nem önmagában a nyilatkozatot, vagy a nyilatkozatot és az adathordozóját értékeljük, nem pusztán a nyilatkozat tartalmától lesz megbízható. Az elektronikus bizonyítékoknál a bizonyíték keletkezésének, megőrzésének az egész folyamatát kell értékelni. Az e-mail esetén maga az üzenet és annak állomány szintjén hozzá tartozó metaadatai módosíthatóak anélkül, hogy bármifajta külső fél meg tudná mondani, hogy történt-e változtatás a létrehozása óta vagy sem.

Ezért azokat a környezeti elemeket meg kell próbálni figyelembe venni, amelyek megbízhatóbbá tudják tenni az e-mailt. Tipikusan a felek között van már egy kommunikációs folyamat, ahol már azonosították egymást, hiszen hosszabb korábbi e-mailezések sikerrel lezajlottak. A vitás jogügylet tipikusan valamelyik részig már teljesült, csak éppen a folyamat végén azzal kapcsolatosan lett vita, hogy mi is volt pontosan az instrukció. Ilyen helyzetben nem vitás a felek között az, hogy ki küldte azt a jognyilatkozatot e-mailben. Azonban ez nem mindig segít. Lehetnek olyan elemek, amire az egyik fél azt mondja, hogy ez volt benne, a másik azt, hogy amaz, eltérhet az értelmezése, hogy melyik időpontban küldték és fogadták.

Az e-mail esetén az a nehézség, hogy vannak-e olyan köztes szereplők a folyamatban, akiktől be lehet gyűjteni adatot. Maga az e-mail köztes szereplőknél is módosulhat, elveszhet, és nehéz azt látni, nyomon követni, hogy mikor, hol veszett el, hiszen köztes felek sem naplózzák ezeket az üzeneteket vagy ha naplózzák is, nem teszik hozzáférhetővé annak, akinek szüksége van az információra. Míg egy nagyobb szervezetnél megbízhatóan naplózva lehet, hogy mikor-ki-mit módosított egy tárolt üzenetnél, kisebb szervezeteknél erről valószínűleg semmi nyom nem lesz. Ha csak csatolunk egy e-mailt egy bírósági beadványhoz, annak a megbízhatóságáról nehéz önmagában bármit is mondani.

Nézzük a meghatalmazáson alapuló jognyilatkozatokat. Itt arra szeretném csak felhívni a figyelmet, hogy nem mindegy, hogy milyen biztonságos a működési környezete. Nagy a megoldás vonzereje, hiszen az aláíró oldalon a biztonságos környezet megteremtése nem kis kihívás, így ezt mindenki próbálja egyszerűsíteni. Ugyanakkor az aláíró oldal biztonságának védelme nem öncélú, tehát ezek az egyszerűsítések legfeljebb egy-egy konkrét technikát helyettesíthetnek, de a helyettesítő megoldás nem lehet összességében kevésbé biztonságos, mint az eredeti.

A legbiztonságosabb és a leginkább szabványos megoldás jelenleg a távoli kulcshozzáféréses minősített elektronikus aláírás, amikor egy bizalmi szolgáltató saját biztonságos szerverkörnyezetében a szabványok részletes előírásai szerint úgy tud hozzáférést adni az aláírói kulcshoz, hogy az nekem a legkevésbé kényelmetlen, de mégis biztonságos. Például egy mobil eszközre egyszerűbb telepítenem az aláírásra használt programot, mint az asztalira.

Bár ugyanerre az elvre épül az aláírásra visszavezethető dokumentumhitelesítés is, de a biztonság elve a gyakorlatban itt már komolyan sérül. Hiszen a legtöbb felhasználó egy puszta felhasználónév-jelszó beírásával létre tud hozni egy olyan iratot, ami teljes bizonyítóerejű magánokirat. És van olyan is, amikor bizonyos piaci szereplők azzal próbálkoznak, hogy kevésbé biztonságos saját környezetüket ajánlják ki ügyfeleknek. A legrosszabb példa: a weboldalon regisztrál az ember, kattintással elfogadja, hogy a szolgáltatót meghatalmazza arra, hogy a nevében egy minősített tanúsítványú bélyegzővel ellássa azt a nyilatkozatot, amit a regisztráló a weboldalán begépelt. Ezzel lényegében azzal csapja be a felhasználót, hogy a weboldalon történő regisztrációt követően egy webes meghatalmazással majd a szolgáltatása segítségével teljes bizonyítóerejű magánokiratot tudna létrehozni. Úgy, hogy a szolgáltató soha az életben nem azonosította az illető személyét, sem azt, hogy esetleg nem egy harmadik személy volt az, aki az ő nevében megnyitotta a fiókot. (Erre alapszik a nemzetközileg is nagyon sikeres DocuSign megoldás, de vannak hazai barkácsmegoldások is.)

Amennyire erős a leggyengébb láncszem, annyira tud csak erős lenni az ilyen módon létrehozott e-aláírás is.

Gyakorlati kérdés: több személy jognyilatkozata több okiratban és a külföldi jognyilatkozatok problémája

A magyar polgári jogban nem volt kétséges, hogy akkor is írásba foglaltnak kell tekinteni egy okiratot, ha nem egy okiratban van a több fél jognyilatkozata, hanem mindenki külön-külön írta csak alá azt a dokumentumot és elküldte a többi félnek.

Ennek technikailag az elektronikus nyilatkozattétel esetén is jelentősége van. Hasonló szabályozást láthatunk Franciaországban is, és az angoloknál is elfogadják ezt a megközelítést. Legfeljebb ilyenkor azt javasolják, hogy mindenki jelezze a szerződésben magában, hogy ez „in counterpart" lett aláírva. Nem ugyanez a helyzet akkor, ha egy társaság nevében két aláírónak kell aláírni egy nyilatkozatot. Ezt hívjuk Magyarországon együttes cégjegyzésnek, az angoloknál ez a Company Laws Act szerinti egyik cégjegyzési forma.

A magyar szabályozás szempontjából a cégszerűség feltételeit elviekben tudná teljesíteni az is, hogyha tartalmilag ugyanazt az okiratot eltérő személy egy-egy külön elektronikus okiratban írja alá, a lényeg, hogy a tartalmi egyezés feltétlenül biztosított legyen. Én ezt biztonsági okokból nem szoktam javasolni senkinek, mert egyáltalán nem biztos, hogy a hatósági vagy bírósági vagy banki ügyintéző ezt a követelményrendszert ugyanígy fogja értelmezni – hiszen ez neki jelent külön terhet, hogy megpróbálja az iratokban foglalt nyilatkozatok tartalmi egyezőségét összevetni, ami technikailag nem triviális feladat. Az angoloknál a deedek esetén ezt a két külön okiratbani aláírást nem javasolja a Law Society a practice note-ban.

Gondoljunk arra is, hogy ha külföldi partnernek szánjuk a nyilatkozatot, vagy a külföldi partnertől kell elfogadnunk egy nyilatkozatot, akkor más elvárásokat fognak ők megfogalmazni az aláírásunkkal szemben, mint ami nekünk logikus vagy ami jogilag elvárás. Klasszikus példa, amikor egy angol–amerikai partnerrel szeretnénk szerződni. Persze elektronikusan aláírhatjuk, de neki egy a lényeg, hogy a vonalon legyen az aláírás, ne pedig mellette, ne egy másik oldalon, ne az első oldalon.

Tehát ha valaki alapbeállítással az e-Szignóval ír alá egy PDF fájlt, akkor beállíthatja, hogy az első; utolsó; utolsó előtti oldalra vagy második oldalra kerüljön az aláírás, és melyik sarokba, de azt nem tudjuk beállítani, hogy konkrétan a hátulról harmadik oldal közepe tájára kerüljön ez a kis vizuális aláírás, és így nem fogják elfogadni angol–amerikai partnerek. Az ő értelmezésükben ez nem lesz megfelelően aláírva. Ilyenkor nincs más lehetőségünk, mint az, hogy az aláírásnak nem az e-Szignóval készítjük el, hanem pl. az Adobe Readerrel. Itt nem azzal van a gond, hogy minősített-e az aláírás vagy sem, hiszen nyilván minősített, és nyilván a minősített aláírás akkor is az egész dokumentumra vonatkozik, hogyha csak az első oldal tetején szerepel, akkor is, hogyha semmilyen vizuális megjelenítése nincs az elektronikus aláírásunknak. Egy kódsor jelzi ezt valahol, és a megfelelő program, akár az Adobe Acrobat is jelzi ezt, de mindez egy határon átnyúló szerződésnél nem lesz vigasz. Sokszor próbáltam ezt magyarázni a partnereknek, de meggyőzni őket még soha nem sikerült. Inkább oktassuk az ügyfeleket arra, hogy hogyan kell a vonalon aláírni elektronikusan, mint hogy ezen vitatkozzunk.

Ha az angol jog az irányadó a szerződésre, de magyar társaság Magyarországon a magyar jog szerinti aláírással ír alá, akkor is az számít majd, hogy az angolok hogy értelmezik ezt a szabályt.

Ők úgy értelmezik, hogy ha a Magyarországon használt aláírás azt a követelményt teljesíti, hogy így cégszerű idehaza – azaz kötelezettségvállalásra alkalmas az adott társaság nevében a magyar jog szerint –, akkor ezt meghaladóan már magára az aláírás megfelelő módjára az angol jog lesz az irányadó, mert a szerződés, az angol jog alá lett bevonva.

Másik, külföldi irattal kapcsolatos probléma az, hogy sok esetben az aláírás helyéhez kötődik olyan plusz alaki követelmény, mint a felülhitelesítés vagy az apostille. Elég nehéz elektronikusan biztosítani, megoldani, és aránytalanul hosszú ideg is tart, és költséges is sok esetben. Létezik elektronikus apostille, néhány országban ezt már próbálják, de a felülhitelesítésnek nincsen elektronikus megfelelője. Technikailag maga a kérdés pofonegyszerű, de jogilag ezt megoldani egyáltalán nem egyszerű.

Ezért jók az olyan átmeneti megoldások, amit a magyar ügyvédi törvény is megfogalmazott, hogy legalábbis ezeknél a Magyarországon megkívánt ellenjegyzett okiratoknál nem kell ezzel törődni, hogyha elektronikus aláírásról van szó.

Gyakorlati kérdés: a minősített aláírás elfogadásának technikai nehézségei jogászi szemmel

Befejezésként rátérünk a hazai minősített aláírási alkalmazási nehézségekre. Ha az aláírás és elfogadó szemüvegén át nézzük a problémakört, figyelembe kell vennünk, hogy kötelezi-e őt bármi az elektronikus aláírás elfogadására, és mennyiben háríthatja át a költségeket, ezzel kapcsolatos kockázatokat az aláíróra az a fél, akinél be kell fogadni az iratot, illetve maga az aláíró mennyiben háríthat át ilyen költségeket a befogadóra.

Ezért fontos az, hogy az ügyintézési törvény végrehajtási rendeletében fel legyen sorolva, hogy az ügyintézést biztosító szerveknek mit kell tudniuk olvasniuk, nem mintha ezt feltétlenül jogszabályban kellene rendezni. Ez is egy garanciális rendelkezés: a szabály rendezi azt, hogy ki-mire mondhatja azt, hogy ő befogadja, nem fogadja be, van-e benne mozgástere és ha van mekkora? Ha megnézzük azt, hogy az unióban milyen elektronikus aláírási formákkal találkozhatunk, nagyon sokszínű képet találunk. Ilyen lehet a PDF, ez a leggyakoribb, és ennek nagy részét elviekben olvasni is tudjuk gond nélkül. De rengeteg más aláírási formátummal is találkozhatunk, amelyek viszont jellemzően mind nemzeti megoldások. Ilyen a magyar es3/dosszié is, amit külföldi országokban nem fognak értelmezni (akkor sem, ha a specifikáció egyébként angolul olvasható), és rögzítettünk egy kis felsorolást arról, hogy milyen más dokumentum formátumokkal találkozhatunk a működés során.

Az olvasáshoz hasonló probléma az is, hogy nem tudjuk ellenőrizni az aláírás érvényességét befogadáskor vagy később a megőrzés során. Ott van a magyar Kormányzati Elektronikus Aláírás Ellenőrzési Szolgáltatás (KEAESZ), ami egy hasznos szolgáltatás, de rengeteg esetben nem fog kellő részletességű információt adni. Az Európai Unióban kifejlesztettek egy Digital Signature Services nevű eszközt, ennek van egy elérhető demója, amivel rengeteg további információt tudunk begyűjteni az aláírás érvényességéről anélkül, hogy nekünk erre egy drága fejlesztőeszközt kellene vásárolnunk egy szoftverszállítótól. A DSS segítségével ellenőrizni tudunk pl. egy p7m fájlt is, ha valaki egy ilyen csomaggal fordulna hozzánk, és nem kell nekünk külön költeni, vadászni valami olyan programot, ami beolvassa a legfrissebb aláírási formátumokat is. (Ettől független kérdés azonban, hogy az érvényességen túl a tartalmat miként fogjuk elolvasni.)

A legnehezebb kérdés, hogy a megőrzési kötelezettségemnek hogyan tudok eleget tenni ilyen dokumentumok esetén. Ha meg sem tudom nyitni, vagy ha meg tudom nyitni, de az ellenőrzés során azt látom, hogy legkésőbb fél év múlva érvényességét fogja veszíteni, mert nem lett időbélyegezve – hogyan tudom így magát a formátumot bővíteni, újra időbélyeggel időbélyegezni?

Ezek már olyan kérdések, amire őszintén nincs jó válasz, annyi fajta eltérő formátum van, hogy a problémát, ezt a kockázatot csak úgy tudja kezelni a befogadója, ha ezt nem fogadja be, mert nem tudja ellenőrizni vagy nem tudja megoldani, hogy egy év múlva is a küldött bolgár aláírási formátum érvényességét megfelelően be tudja majd bizonyítani. Nyilván az is egy önálló probléma egy nem magyar bizalmi szolgáltató esetén, hogy uniós szabályozás mellett sem lesz könnyű bármifajta polgári jogi igényt reális eséllyel érvényesíteni.

Figyeljünk arra is, hogy teljesen más az hogy egyedi esetben valamit le tudunk ellenőrizni, adott esetben informatikus vagy bizalmi szolgáltató segítségével, és más az, hogy automatizáltan, egy ügyviteli, ügyfélszolgálati folyamatba beépítetten meg tudja-e ezt tenni ugyanúgy. Nagyszerű megoldás Magyarországon a minősített archiválás, de számítsunk rá, hogy a legtöbb nem magyar aláíró esetén valószínűleg nem fog jól működni.